Korond falu a romániai Hargita megyében. A Sóvidék legnevezetesebb települése, iparművészeti, idegenforgalmi és művelődési központja. Híres fazekasfalu, vasas-kénes gyógyfürdővel, négy borvízforrással.
A falu Székelyudvarhelytől 26 km-re északnyugatra, a Korondi-medence déli szélén a Korond-patak völgyében, a Kebeled-, az Észak- és a Súgó-patakok találkozásánál fekszik.
Keleten a Firtos-hegy, a Kalonda domb és fennsík határolja, nyugaton Felsősófalvával határos. A két település között folyik a Határ patak.
Lakossága 2002-ben: 6180 fő, ebből magyar 4869 fő
A hagyomány szerint a falu első házai a Korondi-hegyen, a Szállás nevű határrészen épültek.
1333-ben Kurund néven említi először a pápai tizedjegyzék.
A középkorban, a mezőgazdaság mellett, több korondi család számára az egykori sófalvi felszíni fejtésű bánya és a só értékesítése nyújtott megélhetési lehetőséget. Az 1562-es székely felkelést követően a szabad sóhasználati jog megszűnt, és ekkortájt kezdtek a korondiak egyéb szakmák, így a fazekasság felé irányulni.
1613-ból rendelkezünk először írásos adattal a korondi fazekasságról, ekkor az udvarhelyi fazekas céh kontárkodással vádolta a korondiakat.
A későbbi évtizedekben több fejedelmi rendelkezés is készült az udvarhelyi fazekasok védelmében, de a korondiak ezeket nem tartották be, sőt bővítették a termelésüket, így pld. 1667-ból már kályhacsempe is fennmaradt.
1750-ben gróf Gyulaffy László, erdélyi kancellár, korondi birtokos, biztosította a korondi fazekasoknak, hogy évente 4 vásárt tarthassanak Korondon, ahol szabadon árusíthatják termékeiket.
1820-ban a fazekasok száma 50 körüli, 1893-ban pedig már 367 fazekas dolgozott a faluban.
A 19. század végén elterjed a mázas kerámia.
Az értékesítés kezdetben a közelebbi vidékeken történt, később átterjedt a Kárpátokon túlra is. A piaci terjeszkedést az Ausztria-Magyarország és Románia között kirobbant vámháború (1881–1891) rövid időre megtorpantotta.
Az 1893-ban alapított székelyudvarhelyi Kő- és agyagipari szakiskolába korondi fazekasok is beíratták gyerekeiket, de ők maguk is részt vettek rövidebb (általában 8 hónapos) tanfolyamokon, így próbálva fejleszteni mesterségbeli tudásukat.
Ugyanebben az évben alakult az első fazekas üzem Korondon, Gáspár Gyula vezetésével. A mázas edények gyártásának elsajátítása nagyobb jövedelmet biztosított, de az idők folyamán, a munkavédelmi előírások elhanyagolása miatt is, a máz alapanyagaként használt ólom-oxid károsította az egészségüket.
A faluhoz közeli Árcsó borvízforrás mellett a 19. században épült ki a Korondi-fürdő, amely egyike volt a három leghíresebb székelyföldi gyógyfürdőnek. A fürdőnek ötszáz férőhelyes panziója volt. A vendégek zöme a parajdi kisvasút (1909-ben napi négy vonatjárat közlekedett a Budapest–Parajd-útvonalon) végállomásáról lovas fogaton jutott el Árcsóra.
A 20. század elején a faluban egy - érdekes módon nem kerámiával foglalkozó - üzem működött: az aragonitgyár (1910–1962). Emellett, voltak itt fűrész- és gabonamalmok, olajütők és posztóványolók, amelyek a falu és szűk környezete igényeit elégítették ki. Sokan a háztáji gazdálkodásból, állattartásból vagy a tapló feldolgozásából (sapkák, dísztárgyak) biztosították megélhetésüket. A szőttesek, varrottasok, szőnyegek készítése is majdnem kizárólag helyi igényeket elégített ki.
A trianoni békeszerződés Korondnak, Erdély többi magyar településének zömével ellentétben haszonnal járt, mert most már szabadabban tudta értékesíteni kerámiatermékeit a román ókirályságban, a „Regátban”. A termelés nőtt, és a kézművesség mellett megjelent a modern gyáripar is.
1924-ben vashámor létesült Korondon, amely 1930-ig működött.
1929-ben két, majd1936-ban még egy magántulajdonú kerámiagyárat alapítottak.
A II. bécsi döntés után Korond 4 évig Magyarországhoz tartozott.
Az akkori útépítések céljára a falu mellett kőbánya működött. Ebben az időszakban hitelszövetkezet, gazdakör, Hangya Szövetkezet alakul, és Szepesi Mihály miniszteri tanácsos kezdeményezésére létrejön a magánfazekasokat tömörítő „Szepesi Szövetkezet”.
1962-ben elkezdődött az üzemekben a fekete kerámia gyártása.
1974-ben megépült az új, korszerű kerámiagyár. Az 1989-es romániai forradalom után a kerámiagyár Vestra néven részvénytársasággá alakult, de a termelés fokozatosan csökkent, a kilencvenes évek közepére le is állt.