A moldvai csángók a magyar szóhasználat szerint a Romániában, Moldva tartományban élő magyar nyelvű népcsoport tagjai, akik vallási szempontból a moldvai katolikus lakosság részét alkotják.
A román szóhasználatban a ceangău (’csángó’) népnevet ezenkívül a román nyelvű moldvai katolikusokra is alkalmazzák.
Az ő hagyományos kultúrájuk szintén különbözik az ortodox vallású románokétól, és sok hasonlóságot mutat a magyar nyelvű csángókéval, tekintve, hogy elsöprő többségük elrománosodott magyar.
A moldvai magyarok legnagyobb része a romániai Moldva két megyéjében, Románvásár és Bákó területén élnek. Moldva elnevezését Dimitrie Cantemir a román Dragoş vajdához köti, aki kutyájáról nevezi meg azt a folyót, amelyikben az a vesztét lelte.
A moldvai csángók Bákó (Bacău), Neamţ, Iaşi, Vrancea megyékben alkotnak számottevő közösségeket.
Az utóbbi ötven év kirajzásainak eredményeképpen elszórtan élnek még Brăila, Galaţi, Botoşani, Vaslui megyékben, de ugyanígy a dobrudzsai Constanţa és Tulcea megyékben is.
A magyarul is tudó moldvaiak száma ma 62 ezer körülire tehető, ami a moldvai katolikusoknak csak mintegy egynegyede (25,8%-a). A moldvai román anyanyelvű katolikusok jó részének ősei azonban szintén az egykori magyar lakosság között keresendők.
A csángó népnév lehetséges, hogy a ’kószál’, ’csavarog’, ’vándorol’, ’elkóborol’ jelentésű csang/csáng ige származéka.
Más magyarázat szerint a nevüket azért kapták, mert gyakran használtak kolompot, csengőt a vadállatok távoltartása érdekében, így mentve saját jószágaikat.
A csángó megnevezésnek számos más jelentése is van. Nicolae Iorga véleménye szerint a név a Moldvában dolgozó sóvágókat jelöli, akik Erdélyből származtak, katolikusok voltak és magyarul beszéltek.
Ferenczi Géza és Szabó T. Ádám szerint a csángó népnév a csáng(ál) ‘zajol’ szóból rövidült és az őrvidékre jellemző hírveréssel függ össze.
A szó írásos alakban első ízben 1560-ban fordul elő Csángó András formájában, Moldvából pedig 1591-ben ismeretes saigai ‘sóvágó’ alakban.